Párizs megközelítései Első megközelítés: Az irodalomtól fertőzött Egyike az első benyomásoknak Párizsban, az hogy amint hajnalban kiszállsz a buszból, nyomban hozzád lép egy pocakos öregúr, megkérdi hogy honnan jöttél. Nem vagy éppen beszédes kedvedben, de hát megmondod. Nagyszerű, mondja, hiszen szinte egy helyről vagyunk, ő ugyanis Örményországból jött Párizsba, már negyven éve, és mivel látja rajtam, hogy fáradt vagyok, ezért most helyben hajlandó nyolcvan frankot engedni az általa igazgatott hotel díjából, de igazán csak azért mert olyan egyfélék vagyunk. Megmagyarázod, hogy te olyanféle helyzetben van, hogy az általa ajánlott árleszálítást tudod alapárként megfizetni. Elhiszi, és továbbmegy pénzesebb klienst keresni. Végül is nem volt antipatikus az öregúr. Bármit mond, nem mehet olyan jól annak a bizonyos szállodájának, ha itt keres vendégeket magának. Mert ugyan ki jön az éjszakai Muncheni busszal Párizsba, mint törökök, románok, bulgárok és így tovább, s abban is inkább az olyan diákféle. De persze másrészt meg az ember igazi vérbeli franciákat akarna látni, ezért jött. Szóval nem igazán véletlen, hogy egy diákszállóban kötöttem ki, Clichyben, itt meg ugye mutatóba sem volt francia, hanem főként a szegényebb nyugati diákok (spanyolok, portugálok) tanyája, meg néhány amerikai aki az “Ismerjük meg Európát napi negyven dollárért” című könyvet túlságosan lelkiismeretesen olvasta (egyébként van egy “Ismerjük meg Kelet-Európát napi tizenöt dollárért” című köny is). Szóval visszatérve Clichyhez, még százhúsz éve szabályos kisváros volt Párizs mellett, csak amikor Haussman báró a kommün után végigsöpört a városon, lett része a fővárosnak, a Mortmartre-al meg egyéb kerületekkel együtt. Mellesleg éppen elég szürke és vidékies, bár mostanára már kétségtelenül része Párizsnak, csak épp nem annak amit az épitészetért rajongók keresnek. Szóval semmit sem mondani tudunk Clichyről? Tanár úr, kérem en keszultem, de... Akkor mondja, mondja! Tanar ur kerem, en igazan keszultem, de nekem az elso dolog ami Clichy-rol eszembejut az egy nagyon malac, ertsd erotikus regeny, iroja Henry Miller, s a cime pedig "Csendes napok Clichy-ben" es ehhez meg hozza kell tennem, hogy Millernek nagyon is volt alkalma a Parizsba felszokott videki leanykak szivugyeiben dokumentalodni, mert maga is Clichy-ben lakott a harmincas evekben, mondhatni azt is, a nyomor himbalta, amit ugyebar nemcsak az Anais Nin erotikus naploibol tudunk, aki igen gyakran jart ott, s neha a selyemharisnyarol is lemondott, hogy a Millernek penzt juttasson, amit az neha konnyu nokre koltott, szoval nemcsak onnan tudjuk, de a Larry Durrel-tol is aki maga is vendegeskedett ott Millernel, mielott maga is vendegul latta volna Korfu amit viszont a Csaladom es egyeb allatfajtak... Maradjon a témánal! Bocsanat tanar ur. Az elozo mondatom persze tulsagosan is hosszu volt, tobbet nem fog elofordulni. Meg igyekszem tartozkodni a tul sok erotikus utalastol, bar persze ezt Parizsban nehéz elkerulni, lam Ady is, a csipkes parizsi lanyokrol irt. Mert ez mar egy olyan hely, hogy az Eiffel toronyban is a lifteskislany is egy "Petite philosophie de l'amour" cimu konyvet olvas mikozben fel meg le setaltat minket, s ha utanagondolsz, ez trés bien vagy igy. De persze az ember kimegy a Gare de l'Est-re s nagy bolondul magyar irodalmi emlekeket keres (legalabbis magaban), na hat persze, hogy Adynak nyomat sem talalja. S a helyzetet sem tudja felidezni, mert ő nem onnan indul hazafele, hanem a Gallieni buszmegallotol, amit valami rejtelmes okbol a fold ala epitettek, s kerem ne tessek azt hinni, hogy en itt celozgatok holmi pokolraszallasra. Hanem tanar ur, azert megsem allom meg, hogy azt el ne anekdotazzam, hogy tudom mar, hogy miert is jott Adynak az az otlete, hogy mindent ketszer mondjon, ketszer mondjon. Mert en is ide jutottam, jutottam. Meghozza: a legelso elmondas azert szukseges hogy a pincer rajojjon, hogy franciaul beszelek, a masodik pedig azert hogy kihamozza a mondanivalot: "án káfé noár". A párizsi kávéházi teraszokról pedig köztudott, hogy az irodalmi remekmüvek szülőhelyei. S itt nemcsak olyanokról van szó akikröl a világ nyilvánvalóan tudja, hogy kávéházi írok voltak mint Sartre vagy Simone de Beauvoir, vagy persze James Joyce, aki viszont sohasem ült ki a teraszra, hanem az ablak mögé telepedett, s a ködös Dublinról írt furcsa könyveket. Na de még olyanok is a mint Hemingway akit inkább a bikaviadalra vagy oroszlánvadászatra képzelünk, hosszú éveket ült ezeken a teraszokon. Nem csalás, nem ámítás egyébként: ha tehetség mocorgását érzed magadban, de a századvég szürkének s unalmasnak tünik, ülj be egy kis kávézóba a Szajna parton, lehetöleg valahol az École des Beau Arts környékén, egy könnyen futó tollal s alkalmas notesszel. S akkor már nem is érzed becsapottnak magad, hogy a készülő remekmű tiszteletdíját már előre beszámították a kávé árába. Második megközelítés: a művelt turista szemszöge Választások persze: kultúra vagy kicsapongás. Párizsban alkalom nyílik mindkettőre - az európai idegrendszer központja, írta a Larry Durrel, bármit is jelentsen ez. Egy este a Moulin Rouge-ban 780 frank egy személyre, s ebben még csak fél üveg pezsgő van benne. Ehhez képest a múzeum olcsó, sőt ha a sajtóigazolványát el tudja sütni az ember (néha működik) akkor ingyenes is lehet. Legyen hát kultúra. Ami a kicsapongásban a nagyhercegi túra (egy utca összes mulatójának végigtántorgása, a gyengébbek kedvéért), a kultúrában úgy érhető el, ha valaki sorban végigjárja a Louvre-ot ahol mínusz háromezertől úgy 1820-ig terjednek a dolgok, onnan átmegy az Orsaybe megnézni az impreszionizmus és környékét, onnan aztán a Pompidou centerbe a modernekhez. Mellékvágányok a Picasso és a Rodin múzeum. Kiváló közösségi élmény, alkalom arra hogy sok-sok emberrel egyutt muveltnek erezzuk magunkat. Kezedben az utmutatoval igyekszel pontosan azt érezni ami oda van irva. Bizonyara tudjatok milyen kellemetlen mikor az ember nem az előírt dolgokat érzi. Gyanús alak az olyan. Itt van például egy nevezetes festmény: Manet "Reggeli a szabadban". Az Orsayban állították, ki és itt peldaul azt kell érezni, hogy milyen nevetsegesen prűdek voltak azok a birak akik ezt a temat akkor erkolcstelennek iteltek. A kepen egy meztelen holgy piknikezik ket elegansan feloltozott uriember tarsasagaban - a mult szazad kozepen az effele mulatsag nyilvan nagyon szokatlan volt, s mi tagadas, ma sem lett altalanos. A Louvre-ban Tizian festmenye pontosan ugyanezt abrazolja, persze az olasz ravaszabb volt, mert mitológiai címet adott neki. Nem is zavart a téma senkit: amit szabad Jupiternek... A történetnek nincs vége: Picasso, hosszú élete egy unalmas hónapjában azzal szórakozott, hogy megfestette újra, harmincnyolc példányban, különböző kombinaciókban meztelenítve meg öltöztetve fel a személyeket. Picasso esetében általában az eredetiséget szokás értékelni. Ha viszont nonkonvencionális akarsz lenni, akkor pontosan ellenkezőjét teszed mint amit az útikönyv ír. Ha azt irja, hogy "az akademikus festők termein gyorsan rohanjunk át", akkor igenis végignézed őket. Szegény fejük, úgy jártak, mint Zilahy Lajos. Pedig igyekeztek ők is eredetiek lenni, ahogy tudtak, ha máskepp nem akkor ugy hogy rettenetesen csúnya halakat festettek. Más kérdés, hogy sok festmény igenis kellemes a szemnek ami nem mindig mondható el az igazán eredetiekről. Ingres festményén egy bárányszemű, meztelen leányzó első látásra megmagyarázhatatlan tevékenységbe bocsátkozik. De elolvassuk a címet, s feltárul a titok: ó, igen, ő a Forrás. Ellenben Gustave Courbet festményének a címe is monumentális: “A festő műhelye: művészi és morális életem hét évének allegóriája”. A műhelyben legalább ötven személy zúfolódott össze: a jók a jobb, a gonoszok a bal oldalon gyülekeznek. Az obligát meztelen model a jobb oldalon van, de nekem az tetszik leginkább, hogy a bal oldalon néhány kutya is van, úgy kell a hamis ebeknek. Meg aztán itt van Courbet másik festménye, az "Origine du Monde". Ez bizony azt a bizonyos helyet ábrázolja ahonnan mindannyian kijöttünk, igen realistán es félreérthetetlenül. Ezt a témát is csak egyszer lehet elsütni "l'Origin du Monde" címen. Mert másodszor már pornókép lenne, a legtöbb látogatónak elsőre is az. De mi okosak vagyunk, és a mély értelem feltárul számunkra, nem úgy mint a sok butának. Folytsuk el hát vigyorunkat. (intermezzo: a zöld ló dialektikája) Tézis: -Mama, né egy zöld ló! Antitézis: -Psszt, kisfiam ne beszélj hülyeségeket! Jézus Mária, az a ló tényleg zöld. Apjuk, gyere csak ide, miért zöld az a ló ott? -Hát nem látod, hogy azt irja alól, hogy a fehér ló? -De hát zöld. -Nem érted, ez azért van, mert a fa alatt all, a zöld levelek, visszaverődik a zöld fény, tehát ezért játszik egy kicsit zöldesbe a fehér ló. Hogyha majd tanulsz optikát... Szintézis: Hogyha majd a kisfiú tanul optikát, bizonyára arra fog gondolni, hogy nincsen az a fa a világon ami alatt egy fehér ló ennyire vitathatatlanul zöld legyen. De lehet, hogy megmarad annál a véleményénel hogy Gauguin élete utolsó éveit optikai effektusok szemleltetésének szentelte. De lehet, hogy majd eszébe jut Gauguin tahiti házának a homlokzata: "Soyez mysterieuses". Ilyen egyszerű. Persze van olyan ember aki ezt is tudni akarja mit jelent, és az bizony menthetetlen. De az is lehet, hogy egy kicsit okosabbak lettünk. És az a ló tényleg zöld.