"Nem vagyunk gyerekek. Kergetnek... és kergetek." ( az Explozív együttes dalszövegeiből) -Rühellem az absztrakt, abszurd, abszintivó absztinenseket - mondta Lord, de nem is láttál soha ilyet a közelében. Néha tényleg csak kocsmai tivornyák voltak. Ha falun koncerteztünk, meg is traktáltak minket - töltöttkáposztával, kürtöskaláccsal, szilvapálinkával. Ha Kányádi jött volna író- olvasó találkozóra, ezek a drága emberek neki is ezt adták volna - viszont bizonyára jobban szót értett volna velük. Mire odajutottunk, rendszerint már csak mi ültünk az ötven emberre terített asztal egyik sarkánál - esetleg még néhány fiatal aki városra járt dolgozni és ismerte a dörgést. A plakát alapján ugyanis mindig azt hitték, komoly emberek vagyunk. Az előkelőségek az első sorban ültek, az orvos, a tanárok, a párttitkár, cserzett arcú parasztemberek jöttek a templombajáró ruhában, és elhozták a gyerekeket is. Soha sem történt meg hogy, felálljanak és kimenjenek, mikor Lord felmászott a hangfalakra és félórás szólókat improvizált, összesúgtak itt-ott, de ennyi volt az egész. Az előadás után viszont úgy eltűntek, mint a kámfor, mi meg ott maradtunk az ötven embernek való kürtőskaláccsal. Nem, Kányádi biztos jobban boldogult volna ezekkel az emberekkel. Kisvárosban a kultúrház igazgatóját vittük el leitatni, az obligát rajongók kisebb-nagyobb tömege csak nagyobb városokban csapódott mellénk. Az Exploziv nem volt különösebben ismert, egyszerű, kisbetűs név volt, semmi több. Ezeknek a bőrmellényeseknek a Rockénekes volt a nagybetűs név, ezért rajongtak, a viselője aztán lehetett Lord vagy bárki más. Ilyenkor buliból buliba vittek s mindenhol valami különlegest vártak tőlünk. Persze igyekeztünk is megfelelni az elvárásoknak. Néha megesett, hogy nyomban tovább kellett indulnunk - ilyenkor a buszban ittuk le magunkat, töksötét volt persze, s a támlák fölött adogattuk egymásnak az üveget. Lord egyik mániája volt, hogy sohasem lehet egynél több üveg kibontva, rohadt kispolgári szokásnak nevezte. Ilyenkor megeredt a nyelve és belekőtött boldogba-boldogtalanba. -Itt van például ez a Max is - mondta, felém intve az üveggel. - Csak ül ott, kushad, hallgatózik, iszik, de még nem is annyit amennyit kéne. Gondoljátok meg, proletárok! Csak ül, figyel, hallgatózik, reggel meg mindent felír a noteszébe. Hogy cserélek-e inget, hogy piszkálom-e az orromat, mennyit piálok, mindent. Most egy ideig csend volt, mert egy újabb üveg kinyitásával vesződtek. Valaki egy gyufával világított neki. Odakint esett az eső, s a busz valami sáros mellékúton döcögött. Halvány gőzöm nem volt, milyen táján lehetünk az országnak. Lord gyakran összebalhézott az emberekkel részeg szájalásai miatt, de én a csendes részegek fajtájába tartoztam. -Aztán lehet, hogy befúj a szekunak - mondta, mikor a dugó kihuppant az üvegből - vagy megírja az utókor számára. Mintha érdekelné is az utókort az én orrpiszkálásom. -Az utókor - mondtam lassan, kissé dadogva - az égvilágon mindenre kíváncsi. Lordot bőbeszédűvé tette az ital, nekem meg teljességel elvette az ékesszólásomat. -Az utókor az égvilágán semmire sem kíváncsi, az utókor szórakozni akar, ennyi az egész - mondta Lord és megpróbált utánozni. - "Lord leitta magát egy vadidegen házban, felaprított egy gitárt, majd nyugovóra tért a házigazda barátnőjével." Így gondoltad? -Nem - mondtam álmosan. -Utálom a könyveket. A könyvek finnyás pacákoknak valók, akik szeretnek szappanszagú kézzel túrkálni a mások piszkában. Ha én írnék egy könyvet, rettenetesen mérgesítene, hogy fehér lapra fekete betűkkel fogják nyomtatni, sterilen, mint azok az egyetlenszer használatos sziringák (mert úgy mellékesen legyen mondva, ez egyetlen egyszer olvasható könyv lenne, mert senki sem volna képes még egyszer elolvasni, annyi fertelem, szenvedés és jújdemély gondolat lenne benne) én úgy gondolom, hogy a lapokat be kellene kenni sárral, szarral, meg tudod te mire gondolok. Mocskolja be magát mindenki, aki hozzáér. Büdös dolgokról nem volna szabad fehér könyveket írni. Kicsit felvidított a gondolat, hogy elterelődött rólam a szó. -A szappanszagú pacákok biztos nem vennék kézbe a könyvedet - mondtam. - Más módot kell találj a bepiszkításukra. -Lehet. Egy percig csak az üveg járt körbe. -Te Max - szólalt meg végre - hallasz? -Hallak. -Ha megígéred, hogy leiszod magad, eladom neked a legjobb ötletemet. Ehhez nem kellett ígéret. A részegségben is van egy pont, ahol még meg lehet állni. Azon túl aztán, mint a hordók a lejtőn: digidágá-dididágá-digidágá... Már rég túl voltunk azon a ponton. Hát csak mondja. Lord még kibontott egy üveget, mielőtt hozzákezdett volna. -Egy süketnéma fiúról van szó. Figyelsz, Max? -Igen - ásítottam. -Egy olyan süketnéma fiúról, aki elvégzett egy olyan iskolát ahol megtanították beszélni, meg az ajkakról leolvasni a szavakat. S ennek az alaknak az volt minden vágya, hogy ő normális ember legyen. -De nem volt normális ember. Én meg nagyon nem szeretek olyan emberekről írni, akik túlságosan kirínak az átlagból. -Akkor elveszted a nagy témákat. -Nekem ezek nem nagy témák. A nevető embert, a Notre-Dame-i toronyőrt s egyéb szörnyszülötteket meghagyom másoknak. -Szóval, nem tetszik a süketnémám. -Csak mondjad. -Beleszeret egy... -Egy nem süketnéma lányba. Kézenfekvő. -És akkor egy bulin... -Aha, a megszokott helyszín. Ha már novella, akkor buli. Ha vezércikk, akkor pártgyűlés. Mindenki a magáéval. -Csend legyen. Ez egy szuper jó ötlet. Tánc közben a lány szerelmet vall neki, de a fiú nem hall belőle semmit, mert nem látja a száját. És a lány akkor azt hiszi, hogy nem érdekli és... Van fogalmad, mekkora téma rejlik ebben az ötletben? Egy sóhajtás tellett ki tőlem. Akár igaza is lehetett volna... Csakhogy én részeg voltam. És álmos. ************************ Volt Lordnak egy nagyon jó válasza az ilyen "na, hogy s mint"- szerű kérdésekre. Azt szokta mondani: -Sodródunk, fiam, sodródunk. Nem tudom pontosan, tudta-e, milyen okosat mondott ilyenkor. Egy gyógyíthatatlan beteg magabiztos lépésekkel halad a halál felé - mi nem voltunk teljesen biztosak benne, haladunk-e valamerre egyáltalán. Én egyre inkább kezdtem gyógyítható betegnek érezni magam. Egy napon Lord úgy vont félre, mint aki nagy bejelentésre készül. -Nem tudom, mi van velem, Max. Nem tudok számokat írni. -Nincs ihleted? - inkább kíváncsi voltam, mint együttérző. -Már három napja. Nekem ez nem tűnt katasztrófának. -Pihensz egy kicsit. Látszott, hogy nem ezt várja tőlem. -Azt hittem, te meg tudod ezt érteni. Elvégre te is írsz verseket. -Nem ugyanaz az eset - magyaráztam, egy kicsit magamnak is. - A versírás nálam nem természetes állapot, idegesít, egy zavaró göb a torkomon, igyekszem minél hamarább túllenni rajta. Kiírom magamból és kész. Nem lehetsz állandóan az ihletett alkotás állapotában. Nem igen figyelt rám. -Akármit csinálok, mindig a régi dallamok jutnak eszembe. Lehet, túlságosan sok számot írtam már, felelőtlenül. Mindenfajta érzésre eszembejut valamilyen dallam, s egyszerűen nem tudok már új érzéseket kitalálni. -Tulajdonképpen nincs is olyan sokfajta érzés - mondtam. - Egy nőt szeretni tulajdonképpen rém unalmas dolog. Még szerencse, hogy az ember csapongó is lehet, s így a szerelem és gyűlölet szertelen váltogatásával némi életet lehet vinni a dologba. Gyanakodva nézett rám. -Te meg Lepke. Honnét szeditek össze az ilyen dolgokat? -Lepke azt mondja, helyben találja ki őket. Én unalmas óráimban szoktam jelentés nélküli szavakat egymás mellé tenni, aztán ha jól hangzanak, megpróbálok értelmet keresni nekik. -Mondj valami olyant, amitől megjön az ihletem - sóhajtott Lord. - Túl sok egyforma nő volt az életemben az utóbbi időben. -A rövid lejáratú nők mind egyformák. -Gondolod? - kapta fel a fejét. - Nekem tetszenek a rövid lejáratú nők. Legalább biztos vagy benne, hogy a tömény szerelmen kívül más nincs a dologban. -Akarod mondani, hogy tömény szexen kívül. Vállat vont. Igazság szerint semmi baj nem volt a Lord ihletével - legalábbis akkoriban még nem. Keverte a bluesokat, mint a karikacsapás. Benne voltak a zenélésben mindannyian, s akkor még úgy tűnt, minden sikerül. Egyik este egyedül maradtam összeszedni a cuccot. Ritkaság volt, hogy ennyire egyedül hagyjanak, de ez alkalommal olyan csinibabák hívták bulizni a srácokat, hogy nem volt szívem akadékoskodni. Ott maradtam az üres teremben, még az éjjeliőr is elment valamerre. Szép sorjában bekapcsolgattam az erősítőket - régi tervem volt ez. Előszedtem Sólyomszívet a tokjából - bármennyire lenézte is Lord a gépeket, ezt a gitárt inkább végtagjának tekintette, mint hangszernek. Az üres széksorok közt már az első érintés robbanásnak tűnt. Óvatosan végighúztam ujjbegyemet a húrokon. Innét úgy látszott, mintha a terem megremegett volna. Kezdtem megérteni, micsoda fantasztikus erőt érez kezében Lord, amikor belecsap a húrokba. Így könnyű az önimádat bűnébe esni. Hihetetlennek tűnt, hogy mikor a keverőpulton erősítek meg halkítok töredékét sem érzem ennek az erőnek. Megpróbáltam elpengetni valami egyszerűbb dallamot. Annak idején Tini próbált megtanítani az akkordokra - hát akkor próbáljuk meg, mondjuk boci,boci,tarka... Szörnyű volt ezzel a hangerővel. Egy bluesritmus már sokkal jobban hangzott. Unalmas, fantáziátlan zene volt, mert sehogy sem tudtam hozzáimprovizálni - mégis kellemes érzés volt ott ülni, nyomni a monoton dallamot s töprengeni mindenféléken. Vagy egy félórát eltöltöttem így. Kipróbáltam a basszusgitárt is, de az már nem tetszett. Nem is igen tudtam, mit játszak rajta, s az ujjaim is elfáradtak egy félperc múlva. Az orgonával jobban megértettük egymást - ezen egy ujjal is le lehet pötyögtetni egy dallamot. Klampíroztam egy kicsit. A dobok maradtak utoljára. Látszólag a legkönnyebb hangszer, de addigra már én sem voltam mai csirke s tudtam, hogy a dobokkal, pedálokkal, cintányérokkal körülbástyázott dobosnak minden idegszála pattanásig feszül, lélegeznie is a nagydob ütemében kell, s pont amikor úgy tűnik, önfeledt dühvel veri a dobokat, valójában alig ér hozzájuk. -Az idegrendszer megmagyarázhatatlan botlása - magyarázta egyszer Tama - hogy a dobot csak keresztbe tett kézzel lehet verni. Ha nem rakom csuklóimat egymás fölé, nem érzem a ritmust, egyszerűen kiakadok. Figyelmeztetés ez, nem tehetjük mindig azt, amit akarunk. Nekem ugyan keresztbetett kézzel is elég nehezen ment. Amíg csak egyszerűen a ritmust vertem, még ment valahogy, de amikor rá akartam ütni a cintányérra, mindig elfeledkeztem a nagydob pedáljáról, aztán megpróbáltam behozni a lemaradást. Tama volt az egyetlen, aki a saját hangszereivel jött az együttesbe, s bár a nevezetes japán Tama dobok csak az olajfestékkel festett nevükkel voltak jelen, a mi körülményeink közt a tíz különböző nagyságú dob komoly felszerelésnek látszott. Lassacskán azért belejöttem - a monotóniának is megvan a maga varázsa - s vertem kegyetlenül, hol az egyik dobot, hol a másikat. Az ajtónyikordulást észre sem vettem, a látogató már mögöttem állt, mikor megéreztem, hogy van még valaki a teremben. Tama volt. Szomorúnak és józannak látszott, még csak nem is mosolygott a kapálózásomon. -No, engedj engem. Közelebb tolta a széket, rutinos mozdulatokkal igazította a dobokat. Egyelőre csak bemelegített, egészen halkan kavart a seprűkkel. Szédületesen sebes keze volt, nekem mindig érthetetlen volt, hogy évek óta felvételizik a konzervatóriumba - sikertelenül. -Ha dzsesszdobos lennék, felvettek volna. -Annyira nagy a különbség? Elmélázott. -Egy dzsesszdobos talán nagy erőfeszítéssel megtanulhat rockot dobolni. Egy rockerből sohasem lehet jó dzsesszdobos. Ritmust váltott, nem várta be a kérdésemet. -A dzsessz manapság már a vájtfülűek zenéje, fényesre csiszolt kavicsok. A rock olyan, mintha sziklák zuhannának a hegyről. Nem beszéltünk többet. A seprőket közben átcserélte botokra - észre sem vettem a mozdulatot, a hang élesebb és áthatóbb lett. Pergette, pergette egyre sebesebben, aztán minden átmenet nélkül lassított. Úgy tűnt, nem tudja, mondjon-e valamit, vagy ne. -Néha nem értem, hogyan vagy képes elviselni Lordot - próbáltam segíteni neki. Ha éppen nem dobol, bizonyára vállat vont volna. -A ritmus irigyli a dallamot - mondta pár perc múlva. - Olcsó mese. És régi, mint a föld. Na, gyerünk lefeküdni. ********************* -Gondold meg, hány rendkívüli, zseniális, borzalmas életet pazaroltunk el a meghitt önkielégítések perceiben. Hány Lenin, Einstein, Hitler, a megtermékenyülés hány lehetőségét szalasztottuk el kimerült lihegés közben - szavalta Lord és hangosan belevágott Sólyomszívbe. - Amit most csinálunk, az is ugyanez - szellemi maszturbáció. Lepkénél voltunk, egy alkoholgőzös happeningen - Lepke legalábbis szerette így becézni az efféle kanbulikat. Csak Prücsi árválkodott ott a sarokban, de nem igen törődött vele senki, rá majd akkor lesz szükség, mikor Lord elkezd magyarázni a női nem alacsonyabbrendőségéről. Egyelőre azonban Lepkén volt a duma sora - ömlött belőle a szó, ő volt az egyetlen, akit még Lord sem tudott megállítani, bár igaz, nem is igen akarta, mert olyan értelmes sületlenségeket tudott összebeszélni ilyenkor és annyira folyékonyan, hogy valóságos kinyilatkoztatásnak tűnt. -Mert barátaim - mondta és kortyolt az üvegből - már csak azért sem lehetek aszkéta, mert egy oszlop tetején állva feltétlenül halálra röhögném magam. Nem magamon röhögnék, hanem rajtatok. Hogy ti még ott lenn vagytok, hogy nektek még oszlop sem jutott. Esetleg azt még megtehetném, hogy beállok a római katolikusokhoz - itt áldást osztón szétterjesztette a karját s papos hangnembe váltott át - mert kérlek szépen testvéreim, mit mond a római katolikus? A római katolikus azt mondja, hogy ámen. Tehát ha már egyszer ámen, kérlek szépen, akkor Á-MEN, ugyanis ez azt jelenti, hogy... Ekkor csörgött a telefon. Lord aki eddig magában bólogatva disszonáns akkordokkal kísérte a szövegelést, már nyúlt volna a kagyló után, de Lepke magasba emelte a kezét. -Ne nyúlj hozzá! Az Isten telefonál. Elkárhozik, aki most felveszi. -Ez nem logikus - jegyezte meg valaki. Lord és Lepke egyszerre hördült fel. -Isten sohasem volt túl híres a logikájáról - magyarázta Lord, mint egy gyereknek. -Az ám. Szeret, pusztít, gyűlöl, harcol és harcoltat önmaga és a Sátán ellen - ugyan miről is beszélhetnénk vele. De a telefon csak csengett tovább. Felvettem a kagylót és letettem anélkül, hogy beleszóltam volna. -Végre csend - sóhajtott Lord, belepattintva egy húrba - hol is hagytuk abba? -Istennél - mondta valaki. -Pszt, ne emlegesd az öreget - emelte fel Lepke az ujját. - Hallgatózik. -A bornál - mondtam ötletszerűen. Lordnak megtetszett a szó. -Bizony a bornál. Ott kezdődik és ott végződik minden. Nincs bor. -Nincs borunk - visszhangozta Tama. - Van pálinka, van ragasztó, de nincs bor. -Vörösbor kéne - mondta Lepke. - Vörösbor kéne, élni akarok. -Igyál pálinkát - röhögött valaki. -Nem - mondta Lepke önérzetesen. - Nekem vörösbor kell, csakis vörösbor. Különben csak adjad. Jót húzott belőle. -Borzalmas, meg akartok mérgezni. Gyere ide Prücsi, meg akarom tapogatni a melleidet. Prücsi ránézett Lordra, de annak éppen a gitáron támadt valami sürgős babrálnivalója. Vállat vont és engedelmesen odaült Lepke ölébe. Lord belezavart a gitárba, aztán hátradőlt: -Max, te már megint sunyiskodsz. Mondj valamit. -Nincs bor - mondtam gyorsan. Lord és Lepke akkorát kacagtak, hogy az ablakok is beleremegtek. -Na nesze. "Nincs bor." Mint egy papagáj. Semmi szédület nincs benned. -Biztos azért, mert nincs bor. De a telefont mégis én merem egyedül felvenni. -Mert te nem hiszed el, hogy az Isten telefonál. -Rajtad nem fog az átok - magyarázta Lepke. -Na tessék, a két hős. Reszkető verebek vagytok. Mindenben hisztek amit megtagadtok. -Hinni kell valamiben, hogy félni tudjál tőle - mondta Lord kedvetlenül és egy "pontot" játszott a gitáron, mutatva, hogy részéről lezártnak tekinti a kérdést. De én már túlságosan fel voltam hergelve: -Hiszel az empiriokriticizmusban, Lord? -Igen, hiszek! Mi az? Ebben a pillanatban megint csengett a telefon. Babonás félelemmel húzódtak félre. Először fel akartam venni, aztán csak megemeltem s letettem megint. -Ez már beszéd! Nem akarunk tudni az égiekről. Prücsi átült Lord ölébe. -Inkább foglalkozz velem. -Hagyjál, most gitározok. Zavarsz. -Akkor visszaülök Lepkéhez. -Bánom is én. -Gyere is vissza, aranyom. A melleid ugyan kicsik és egyáltalán nem esik jó fogás rajtuk, de mégiscsak te vagy az egyetlen nő a társaságban. -Melegítsd fel megkövesedett, vén szívét - mondtam. -Ez a Max néha mégiscsak fején találja a szöget - állapította meg nagy bölcsen valaki. -Csend legyen - mondta Lord -Gitározni fogok. De egyelőre csak hangolt. -Kész, csend van? Valaki verje a taktust. Valaki dobolni kezdett a lábával. -Nem jó, hülye vagy. Másvalaki. -Majd én - mondta Lepke. Felszerelte magát egy kanállal s odaült az asztal lábához. -Ez egyszerű kis alkalmi zene lesz - jelentette be Lord. - Szabad improvizációk a márminálunkbabám dallamára. Arról fog szólni, hogy... Itt belecsergett a telefon. Felvettem, leraktam. -Azt hiszem, mégsem játszom el ezt a számot. -Énekeljünk inkább a szerelemről. -Akarok írni egy verset, "Szerelem után", ez lesz a címe. -S miért nem írod meg? -Várom a hangulatot. Ha majd egyszer gyomorgörcseim lesznek, akkor megírom. -Egyél krétát. Vagy csinálok neked fradikaját - ajánlotta Lepke. -Nem lehet, így már próbáltam. Spontán, természetes görcseim kell legyenek. Valaki felröhögött. -Pofa be - mondta Lord. - Maxnak egészen jó versei vannak. Maxot csak én meg Lepke szekálhatom. Mert nekünk is vannak gyomorgörcseink. Prücsi halkan bőgött a sarokban. -Gyere ide, Prücsikém. Most neked fogok énekelni. A lány nem látszott valami elragadtatottnak. Nem igen voltunk tisztában azzal, mit gondol, mit érez, vannak-e álmai a nagybetűs Szerelemről vagy sem. Úgy általában nem igen szerette, ha túl sokat foglalkoztak vele. Valahogy azzal a benyomással éltünk, hogy táplálékon s kefélésen kívül Prücsinek nincsenek egyéb szükségletei. Vonakodva ült oda Lord lábához. -Mit játsszak neked? Vállat vont. Ha valaki úgy ért a testéhez, hogy nem okozott fájdalmat, ezt elfogadta gyengédségnek, azon túl pedig... -Játssz, amit akarsz. A Vandál bluest. -Miért éppen azt, Prücsikém? -Már megszoktam. Amúgy is mindig azt játszod. -Tudok mást is játszani. Amit csak akarsz. Na, mit játsszak Prücsinek? Szabad súgni. -Valami jó kis hagymaszagú népdalt. Rendezünk egy kis táncházat. -Ne butáskodjatok. Dekadens kedvemben vagyok, unom magam. Hulló levelekről s öregedő, teltkarcsú szőke nőkről akarok énekelni, akik sehogy sem tudják elszánni magukat a megváltó öngyilkosságra. -Március van - mondtam szárazon. Lordnak két mondatra sem volt szüksége, hogy elfelejtkezzen a lábánál kuporgó lányról. "Megalázó, durva szerelem Én nem akartam azt Hogy jó legyen..." énekelt Lord. -Nem jó, túl vad. Max, mondj egy jó melankolikus mondatot. -Egy történelem ősze felé jártunk, a juhok elhullatták megsárgult szárnyaikat, s bölcs lenézéssel bámultak a késsel közelgő ember felé: -Gyapjatlan, kopasz jószág. Ugyan, hogy fogja ez kibírni a telet? -Brrr. Pokolba ezzel a szívfakasztó hülyeséggel. Gyere, Prücsi, mégiscsak éneklek neked valamit. "Ne búsulj kis szívem Azt súgja a szívem Ebben az országban Ebben az órában Ebben a percben Csak te vagy nekem..." -Na, mi? Találd ki. Megmondom. "A Szerelem!" -Abbizony. Jó, mi? Kár, hogy nem én írtam. Mondj te is valamit, Prücsi. -Hát, kösz. -Szűkszavú vagy, hallod-e? Magunk se tudtuk, mi bajunk a világgal.