"Mert érdekelni csak a szédültek érdekeltek csakis, akik szédülten éltek, szédülten beszéltek, mindentől a megváltást várták, sose ásítottak és soha örök igazságokat nem hangoztattak, csak kigyúltak és pattogtak, mint a sárga petárda és hányták a szikrát a csillagokra. " ( Jack Kerouac: Úton ) Az igazság az, hogy nem fértünk a bőrünkbe. Nyolcvankilenc februárja volt, körülöttünk düledezett a Régi Európa - mi nem sokat törödtünk vele. Úgy tartottuk, a rock gyermekei vagyunk, ez elég is volt az önbizalom fenntartására. Az egyetemet kerülgettem akkoriban - mindenféle elektromos mütyürökkel foglalkoztunk, érdekelt is, meg nem is. Néhányszor láttam már a nevemet nyomtatásban, s persze írónak éreztem magam tőle. Elegáns dolognak tűnt állandó sztorihiányban szenvedni, másfelől jó magyarázat volt arra is, miért forgok állandóan kétes körökben - élménygyűjtés céljából tudniillik. "A három tetűhöz" becézett kocsmáról először Lepke mesélt nekem. Leírását persze nem kell szó szerint érteni, hiszen Lepke elsősorban művész volt és csak másodsorban nem volt művész. Mondhatnám úgy is, minden szükséges megvolt benne a művészeten kívül, életereje ostoba szóképekben és zseniális sületlenségekben fecsérlődött el - de hát úgy voltunk vele mindannyian. -Képzelj el egy helyet ahol nem mered elővenni a pénztárcádat - suttogott behízelgően - a tető szinte fekete a füsttől. Körülötted csupa tanulmányfej, borostások, sebhelyes képűek - ha túlságosan megnézed valamelyiket, mindjárt rádvakkantanak. Akkoriban romantikát láttunk ebben. -Kertje is van. Képzelj el egy kavicsos udvart, meg egy halom egymásra hányt széket. Egypár asztal is árválkodik ottan. Nyáron kicsit rendbeszedik, szétválogatják a székeket - de asztalterítő akkor sem kerül. A kancsó alá teszed az újságot, ha nem akarsz a puszta vasra könyökölni. Nemigen tudtam tartani Lepkével a lépést, ha igazán rákezdte. Kispolgárnak tartott, én meg bizonyosra vettem, hogy a Nagy Kaland vár még rám valahol. Végül is rávett, hogy menjek el vele a "három tetűhöz"- már volt egy kis szesz a fejemben, s ilyenkor engedékenyebb az ember - aztán ott találkoztunk Lorddal. Sose fogom megtudni, direkt ezért mentünk-e oda - így utólag hajlamos vagyok azt hinni, egy kis krampusz is benne lehetett a dologban, aki megsokallta nézni, hogyan sétálok el a romlás felkínálkozó útjai előtt. Három bőrmellényes, csuklóvédős fickó, amilyennek az emberek a rockénekest elképzelik - pedig inkább rajongóik hordanak effélét. Lepke már sokat beszélt Lordról, ki akkoriban alapította Explozív nevű együttesét - igazi szédültnek tartotta, ami nagy elismerést jelentett. -Szóval te vagy az a Max. Úgy látszik, őt is informálták már rólam, bár nem tudtam elképzelni, miképpen lehetnék érdekes a számára. Az a fajta kék tekintete volt, ami zavarba hozza az embert - soha senki előtt nem éreztem magam olyan kicsinek, mint előtte. -Állítólag értesz a cuccokhoz. Szóval innen fúj a szél. Sok egyéb mellett, amiből a csóró egyetemisták pénzt próbálnak csinálni, egy időben torzítókat gyártottunk gitárhoz. Megbízhatatlan, romlékony, sípoló-nyávogó szerkezetek voltak ezek, de jó perceikben emlékeztettek arra a hangra, amit a nagy metál bandák adnak ki, főleg ha egy összevissza karistolt lemezről hallgatjuk őket. Nekem csak egyike volt a befuccsolt üzleteimnek, a cigarettacsempészés és matekóraadás mellett, Lordnak viszont életszükséglet. Ismertem az árakat és tudtam, hogy nincs pénze profi szerkentyűkre. Már vártam, hogy szóbahozza a kérdést, de helyette egészen mást mondott. -Denverbe kéne menni pajtás. Lenne nagy élvezkedés. Az igazság az, hogy nem nagyon figyeltem rá. Elég gondom-bajom volt, berúgva sem voltam eléggé, így inkább a magam dolgán tűnődtem. Ők sem törődtek különösebben velem. Ezt a megjegyzését is, mit szó szerint másolt ki Kerouac könyvéből és később számtalanszor hallottam tőle, eleresztettem a fülem mellett. Nem tűnt különösebben szimpatikusnak sem a modora, sem amit mondott. Lassacskán belejött, rengeteg mindent összebeszélt. Szinte záróráig maradtunk. Unalmas hetek köszöntöttek ránk. Egyik szombaton bulira voltam hivatalos Lepkéhez. Tini beteget jelzett - Lepkét különben sem szívlelte. Soha nem hittem volna, hogy ennyire örüljenek az érkezésemnek. -Szevasz, Max, te vagy "the best of", de most először javítsd meg a piköpöt, mert ha nem, nem lesz buli. Már javában bontják az üvegeket, mikor még mindig a készüléket bütykölöm. -Siess, májszter. Végre beindul a masina, az éjjelilámpát berakjuk a szekrény mögé, a hangulat kedvéért. Éljen az ünnepelt! Párocskák érkeznek, na meg a nagy magányosak. Bandi hoz egy üveg pezsgőt - megéljenezzük. Tibi is megjön, két tökéletes libát hozva magával. Félrevonjuk az előszobába. -Azt akarod mondani, hogy ezek itt is maradnak? Ártatlanul néz ránk. -Azt mondtátok, hozzak lányokat. -Na jó, de ilyet? Sugárzik róluk a háp-háp-háp. Pukkan a pezsg?süveg. Minden pohárba jut pár csepp, felhörpöljük. -Több nincs ? -Már csak sör van. Kutatunk az üvegek között, egy fél liter bor még el?kerül valahonnan. Jutka elkapja az üveget. -Ki hiszi el, hogy ezt egyszerre megiszom ? Elég bambán nézünk rá. -Nem hiszitek ? Kortyolni kezdi, lassan emeli feljebb az üveget. Kiitta. -Nagyon részeg leszek, ugye ? Most már tényleg nincs több bor. -Lökd ide a sört - rikoltja valaki. De a sör elnehezíti a lábakat s a tánciram lejjebb hagy. A lányok nagy bosszúságára most a hangoskodó ivászat percei jönnek. Két óra körül belénk bújik az ördög. A hátsó szobában Zoli már három órája alszik. Áthordjuk a hangszórókat, odarakjuk kétoldalt a füle mellé, felhúzzuk teljes hanger?re. Semmi. Rázzuk, vízzel fröcsköljük. Valahára mocorogni kezd, kelletlenül oldalára fordul. -Kezd?dik a bulitánc ! Egymásba kapaszkodva az óriáskígyó végigugrál a házon. Sohasem halunk meg ! Jutkán végre kitör a részegség, odafektetjük Zoli mellé. Csak hadd gyanakodjanak egymásra, ha reggel kábultan felébrednek. Kés?bb leh?l a hirtelen támadt lelkesedés. Hiába húzzuk a zenét mind hangosabbra, a táncolók elnyúlnak a kanapén, a földön, ki hol éri. Egy lemez végén kiakad a t? - senki sem indítja újra. A vén falióra némi kattogás után elszánja magát, hogy elüsse a hármat. Most, hogy nem megy a zene, ketyegése idegesít?en visszhangzik a szobában. Valaki felnyúl és lefogja az ingát. A szerkezet verg?dik egy ideig, aztán elfullad. Az el?szobában páran még bírják. Béla m?vészi terveir?l mesél nekem, de hamarosan rájön, hogy nincs kinek és másvalakivel próbálkozik. A szoba sarkában a legkényelmesebb fotelt sápadt srác bitorolja. Kicsit részeg mosollyal nézel?dik, a felkínált italt nem fogadja el. Senki sem tudja, kicsoda-micsoda. Végigkutatom a könyvespolcot, kapok egy majmokról szóló könyvet, s leülök vele az el?szobában egy fotelbe. Már kezdenék bóbiskolni, mikor Hajni nagy lendülettel beül az ölembe. Átkarolja a nyakam. -Gyere mutass nekem majmokat. -Az ölemben tartok egyet - mondtam, de Hajni nem sért?dött meg. -Mérgesítsük egy kicsit Rudit. Ha ? mással táncol, én is mással szórakozom. Tehát majmokat nézünk úgy egy félóra hosszat, és Hajni elmagyarázza, hogy most ugyan haragban van Rudival de "senki sem bírja úgy a szeszélyeimet mint ?". Aztán elmegy Rudival. Már szinte elalszom mikor Iza idejön beszélgetni. Inkább álmosan mint készségesen válaszolgatok, míg végül megúnja és "Jaj de idegesítesz" felkiáltással elmegy táncolni. De ezzel vége az álmosságomnak is. Bedugom a fejem a szobába - két-három pár bágyadtan ring, a két liba a kanapé szélén ül és harsányan unatkozik. Kiválasztom a formásabbikat és két-három táncot végigforgok vele. Akármit mondok, vihog. Hamar ráunok és megköszönöm a táncot. Egy utolsó vihogással a helyére megy. Négykor Lepke valahonnan egy tál szendvicset varázsol el?. Pillanat alatt felvillanyozódunk, s az asztalt csapkodva követeljük a folytatást. -Több nincs, de ha mindenáron zabálni akartok... Megszálljuk a konyhát s a lányok tiltakozása közepette zsíroskenyeret eszünk hagymával. -Egyetek ti is, akkor nem érzitek. Közben felébred Zoli. -Mi a fenét adtatok be nekem ? Mivel senki sem válaszol, beleköt a hallgatag srácba. -Még mindig itt ülsz, te kis márkopólós ? Na, ne ijedj meg, én szeretem a pimasz kölyköket. Mássz ki a fotelb?l, mert le akarok ülni. Lepke "gasztronómiai remekeim" cím alatt futurista ételeket kotyvaszt a konyhán. Híg rántottát kever, felönti paradicsomlével, végigkutatja a szekrényt f?szerekért. Fradikajának nevezi az ilyesmit, közben a lassan gyérül? hallgatóságnak történetet mond Alfred Jarry-ról ki állítólag minden étkezés el?tt elszopogatott egy csésze piros tintát kockacukorral. A buli közben már utolsókat rúgja, sorra jönnek búcsúzkodni. -Ne menjetek, még csak most kezd?dik. Hiába minden, szedel?zködik a társaság. -Ez is megvolt - sóhajt Lepke - Húszéves vagyok. -Komolyan? Nem is tudtam, hogy te vagy az ünnepelt. -Na ugye. Aztán már csak hajnalodott. ------------------------------------------------ Szóval így teltek a napjaink, mintha sosem lettek volna. Egy párszor összefutottam Lorddal, harsányan hellóztam neki. Visszaköszönt, de nem igen látszott rajta, hogy felismerne. Egyszer aztán az utca másik oldaláról ugrott át, éktelen tülkölések közepette. -Te vagy az a ... na mondd már ... Max ugye ? -Na igen. Egyenesen a tárgyra tért. -Mondd, miért van az, hogy a padló remeg, az ablakok repednek, s a szövegb?l mégsem érteni semmit ? -Lejjebb kell húzni. -Ugyan már, add el a házat. Te értesz hozzá, ugye ? Kaptunk egy halom príma cuccot, de inkább zörög, mint zenél. Most mindjárt jössz velem és meg is csinálod. Úgysincs semmi dolgod, csak lófrálsz fel s alá. Éppen elég dolgom volt, de Lorddal nem lehetett ellenkezni. A csapat már gyakorolt - a szomszéd utcából hallatszott - körülbelül úgy, ahogy leírta. A teremben - valami sportklub biliárdterme lehetett - még borzasztóbb volt. Amikor beléptünk, abbahagyták a játékot, de még egy félperc eltelt amíg a vonító hangszórók lecsilapodtak. Na de ami a príma cuccokat illeti, nehogy valami csillogó-villogó japán micsodákra gondoljatok. Ekkora rakás ócskavasat én még nem láttam egy halomban. -Ez még nem rázott meg senkit ? - jobb bemutatkozás nem telt t?lem. -Dehogynem - mondta Lord - Mi mindig feszültség alatt vagyunk. Azóta eltelt két év s most már tudom, hogy igaza volt. De akkor elröhögtük a dolgot. -Mi most hozzákezdünk, közben te rendbehozod itt-ott. Elképeszt? feladatnak látszott. A kábelezés valóságos dzsungel, azon egy év alatt sem igazodtam volna el. Meglepetésemre egy ócska kever?pult is szomorkodott az egyik hangszórón, de azon annyira összevissza álltak a potméterek, hogy azt hittem, tudom mi a baj. Sajnos hiába állítgattam, be sem kapcsolták. Így aztán fülelni kezdtem, hátha ki tudok deríteni valamit. A woofer viszonylag pedánsan nyomta a basszust : pambam, bararambam. De ugyanez a hang tíz más helyr?l is érkezett, a legváltozatosabb torzításokban. Szóval ez a helyzet. A fiúk mindenik hangszerüket rákötötték minden egyes hangszóróra. Na, ne féljetek. Ez a zene egy tömeggyilkos ösztöneit hozta el? bel?lem. Találtam egy forrasztópisztolyt valahol s hozzáláttam. Alig szedtem le az els? két kábelt, mintha megn?tt volna a terem. A zene semmivel sem lett halkabb, mégis azt a benyomást keltette mint amikor egy kínosan el?kel? ünnepségen titokban kigombolod az ing fels? gombját a nyakkend? alatt. A sikeren felbuzdulva szorgalmasan ritkítottam a kábelrengeteget, s mire befejeztem, a zene olyan jólfésült lett mint, egy cigányzenekar egy falusi lakodalmon. Még a fiúk is úgy meglep?dtek, hogy abbahagyták a játékot. -Ezek mi volnánk? -Naná - mondtam - A hangszóró torzított, nem ti voltatok kemények. Olyan csúnyán néztek rám, hogy kénytelen voltam viszakozni. -Mit akartok, ezekb?l a m?szerekb?l torzítás nélkül nem lehet többet kiszedni. -Nem lehetne visszacsinálni úgy, ahogy volt ? Legalább metálnak hangzott. -Biztos ki lehetne árnyalni egy kicsit - mondtam - ez így egy teljesen sz?retlen er?sítés, nem csoda, hogy úgy hangzik mintha kivasalták volna. -S miért nem csinálod? -Mert sok baj van vele. A kábeleket is rendbe kéne hozni, meg aztán... -Meg aztán ? -Ahhoz egy külön ember kéne, hogy beállítsa minden koncert el?tt. Lord rámbámult. -És egy ennyire nem vagy képes ? Akkor még nem tudtam mire vállalkozok, de úgy éreztem muszáj a tilosba lépnem. -------------------------------- Nem tudtam igazán megítélni, jól játszottak vagy rosszul, annyit azonban láttam, hogy benne vannak a dolgokban és hajtanak er?sen. Két hónappal el?bb Lord még esztergályosként dolgozott egy gyárban, onnan kezdte szervezni, miután néhány évig magában forgatta az ötletet. (Nem tudtok egy basszusgitárost valahol?) Melákot egy esküv?kön zenél? malacbandából, Hangyát a teherautó kormánya mögül szedte ki, saját szédületén kívül nem sokat tudott ígérni. Nekik ennyi elég volt, jöttek szívesen. Tamával más volt a helyzet, ? ugyanabban a m?helyben dolgozott s valami okból nemigen állhatták egymást. Nem volt ritkaság, mert lassanként Lord mindenkivel összeveszett (most nézzetek meg jól, mert nem sokáig láttok már ebben a koszfészekben, még egy-két hét s megyek zenélni, hát miért nem mész már egyszer, na hallj oda, mi nem is vagyunk már jók neki). Tamával nem tudom, mi volt a baja, erre még Lepke sem igen tudott mit mondani, pedig ? külön örömmel szerette magyarázni azt, amit nem értett. Mikor aztán Lordnak már csak egy dobos hiányzott, Tama megállította az esztergapadot s annyit mondott: -Na jó, dobosnak eljövök én. Érdekes, hogy els? szóra hittek neki. Lordnak átható kék tekintete és hosszú csontos ujjai voltak. Az ember azt hihette, összen?tt a gitárral. Láttam más zenészeket is - egy kis bemelegítésre vagy hangulatra mindeniknek szüksége volt, hogy zenélni kezdjen. Lordnak ez volt a normális állapota. Ha valamit magyarázni akart, önkéntelenül is magára kanyarította a hangszert. Sosem kellett komplikált fogásokat megjegyeznie - ? egy teljesen lehangolt gitáron is tudott játszani. Külön-külön hallott minden egyes húrt - ? legalábbis ezt mondta, s nincs okom, hogy ne higgyek neki - s pusztán ösztönb?l érezte, hová kell tennie az ujját, hogy olyan hangot adjon ki, ahogyan ? akarja. Ha zenélni kellett, egy kisgyerek életörömével fogott hozzá - a világ dolgaiban egy minden hájjal megkent ötvenéves vállalati beszerz?höz hasonlított. Kiállhatatlan s fönnhéjázó természete ellenére tudott sikamlós lenni, mind a kígyó, s mindig megtalálta a megfelel? embert, aki a piszkos munkát elvégezze helyette. Mondanom sem kell, mire észbekaptam, már nyakig be voltam kombinálva az Explozív ügyeibe. A egyetemre hébe-hóba néztem el, Tinihez még ritkábban. Tele volt a fejem er?sít?k és torzítók kapcsolási rajzaival, alkatrészek és hangszórók után járkáltam. Lassanként megismertem a bandát. A maguk nemében vagány srácok voltak - más kérdés, ha valami szél össze nem fúj minket, észre sem veszem ?ket az utcán. Hosszúhajú ismer?söm volt egy halom akkoriban, s az a tény, hogy ?k még zenélni is tudtak, nem igen rítt le róluk. Még Tama, az álmos szem? dobos volt a legátlagosabb alak - hosszú sz?ke haját hátul lófarokba kötötte, s szürkébbnél szürkébb ruhákat hordott. Melák és Hangya ragaszkodott a b?rdzsekihez - az ujját kiverették rézszögekkel. Szöges csuklóvéd?t viszont egyik sem hordott - Meláknak különben sem lett volna szüksége rá - basszusgitáron edzett ujjaival akkora pofont kenhetett volna le bármilyen támadónak, ami minden segédeszközt szükségtelenné tett. Büszke is volt a tenyerére. Bennfentessé válni persze azt is jelentette, hogy most már tudomást sem vettek rólam. Rám inkább akkor volt szükségük, ha nem m?ködött valami. Ott tébláboltam a próbákon, reménykedve, hogy talán kifürkészhetek egyet-mást. Annyira keveset beszéltek ugyanis, hogy kezdetben azt hittem, el?ttem titkolnak valamit. Mikor aztán a fél országot vágigjártuk, s sohasem láttam ?ket félmondatoknál többet beszélni próba közben, megnyugodtam. Bizonyára nem én vagyok az oka ennek a fene nagy hallgatagságnak. Rendszerint Lord érkezett utolsónak - bár sohasem késett sokat. Addigra a gépek is bemelegedtek - ócska lámpás er?sít?k voltak - a srácok ingujjra vetk?ztek mint a kubikosok, hangoltak. Sohasem érdekl?dtem különösebben a rock iránt azel?tt - eltelt néhány hét amíg rájöttem, milyen félelmetesen jók is mind a maguk nemében. Aztán berobogott Lord is, a dzsekijét amúgy futtában hajította rá egy székre, s pár pendítéssel megállapította, újra kell-e hangolni a gitárt. Persze, hogy újra kellett, mert egy szörny?ségesen régi, Elvis Presley-s filmekb?l másolt gitárt használt ilyenkor, amit minden keményebb szóló után lehangolódott. -Kezdhetjük? Rá se nézett játék közben a többiekre. A számok kivétel nélkül az ? szerzeményei voltak, de sosem láttam, hogy kottákkal bajlódott volna. Nyomta a számot, a többiek meg kísérték, ahogy tudták. Néha megpróbáltak ?k is beleadni valamit. Egyszer-egyszer megesett, hogy átvett egy dallamfoszlányt, amit az orgona vagy a basszus sugallt a háttérb?l, máskor viszont megmakacsolta magát s olyan kitartóan húzta tovább a maga nótáját az élesebb hangú és jobban er?sített gitáron, hogy a srácoknak fel kellett hagyniuk az eredetieskedéssel. Sok efféle hangtalan veszekedést hallgattam végig, s kicsit kezdtem érteni, miért nem beszélnek próba közben. Hanem a szöveg az szent volt és sérthetetlen. Arra sohasem próbált senki véleményt mondani. Én a balga megpróbáltam egyszer - lényegtelen ügyr?l volt szó, egyetlen szót akartam volna kicserélni, én valahogy olyan körökben forogtam eddig, ahol román szavakat keverni a beszédbe jóízlés elleni b?nténynek számított. Lord úgy bámult rám, mintha akkor venné észre, hogy ott vagyok. -Mi közöd hozzá? Maradj meg az er?sít?id mellett. Úgy beszélek ahogy akarok. Már azon voltam, hogy kikérem magamnak a hangnemet, de a fiúk integettek hátulról, hogy ne bomoljak. Lecsillapodtam. Tényleg, mi közöm hozzá? A dolognak nem várt következménye az lett, hogy pár nap múlva Lord meghívott egy sörre és a mondjam-ne mondjam arckifejezését vette fel. -Lepke mesélte, hogy valami íróféle is vagy. Már megszokhattam volna, hogy minden baj Lepkét?l jön. -Na igen. Mindig én írtam a vezércikket a pionír faliújságra. -Csak ennyi? -Szinte. Csalódottnak látszott. -De románul biztosan jobban tudsz, mint én, ugye? Erre nem tudtam mit mondani. -Le kéne fordítani a szövegeimet. Hosszabb hallgatás után arról kezdtem magyarázni, milyen nehéz fordítani a két nyelv között. Talán egyszer?bb lenne teljesen újraírni a szövegeket. Ez a cenzornak is jobban megfelelne. Elég volt az arcára néznem, hogy tudjam, megint elvétettem a lépést. -A cenzúra egy megint más ügy. A cenzorral jópajtás vagyok, egyszer majd téged is elviszlek hozzá. Korrekt fiú, de neki is kell valami tárgyi bizonyíték, érted. Valami békeversek, meg szerelem, meg hazaszerelem meg effélék. Berakja szépen a doszárba, ráírja, hogy fiatal zene és kész. Békeverseket tudsz írni? -Nem - mondtam nagyon határozottan. -Ugyan már, add el a házat. - tért vissza kedvenc benyögéséhez - Békeverset mindenki tud írni. Csak én stresszelem magam feleslegesen. Becsszó nagyon kisegítenél. Valami népszer? dallamra kell írni, ilyen Modern Talking félékre, tudod. Aztán ha ez megvan, akkor gondolkozhatsz a fordításokon is. Megpróbálkoztam mindkett?vel, de nem érte meg a fáradságot. A fordításokban minduntalan hibát talált, egy se jutott oda, hogy színpadra kerüljön. Kés?bb Lord írt néhány számot románul is, s hasztalanul er?lködött, hogy magyarra fordítsa ?ket. A békeverseimet meg sem nézte, csak betette a gitártokba. Lehet még most is ott porosodnak valami irodaszekrényben, hacsak el nem égették ?ket a Géza fényképeivel együtt.